India - ellentétek kontinensnyi országa

A paloták koronája

2015. április 09. - czechlife

Valószínűleg még nem meséltem, de van egy bakancslistám. Nevezhetjük ezt utazós bakancslistának is, mivel rajta lévő tételek jelentős része egzotikus helyszínek, a világ csodái, vagy éppen olyan tevékenységek, melyeket csak egy adott országban lehet autentikusan kipróbálni. Gondolom nem meglepő, hogy ezen a listán előkelő helyen szerepelt a Taj Mahal.

Még a középiskolában, amikor idegenvezetést tanultam, a tanárunk egy olyan régi motoros volt, akit még mi, féktelen tinédzserek is tiszteltünk. Azon kevesek közé tartozott a régi rendszerben, akik effektíve kedvükre léphették át a Szovjetunió határait, amennyiben volt vele egy csoport is. Ő volt az első ember, aki első kézből mesélt nekem Indiáról. A sztorijai nem voltak elfogultak, bizony elég tényszerű képet festett a helyről, de akkor és ott eldöntöttem: nekem a Taj Mahalt látnom kell. Így mikor két kedves barátom (az egyikül az indiai vendéglátónk) meghívott, tudtam, hogy eljött az én időm!

Uttar Pradesh egy észak-indiai állam, ahol a legtöbb igazán ismert látnivaló található, és ahonnan a hindi  mitológia egyik kulcsfigurája, Krisna származik. Arról is híres, hogy itt történik a nők elleni erőszakos cselekmények nagy hányada melyekről, időről-időre mi is hallunk a hírekben. Mivel csak pár napot töltöttünk Indiában, több mint 12 óra repülőút után még 8 órát autózás várt ránk, hogy minél többet lássunk ebből a kontinens méretű országból. Így Új-Delhiből egyenesen a várva várt desztináció felé vettük az irányt.

Agra - a Taj Mahal otthona
Amikor megérkeztünk Agrába, rá kellett jönnöm, hogy elszoktam az ‚ázsiai higiéniától‘, és a minket bámuló, sötét bőrű emberektől. Mivel ez az a város, ahová egy turista biztosan eljön, ha Indiában jár, azt feltételeztem, hogy talán nem leszünk annyira feltűnő jelenségek. Tévedtem.

A Taj Mahalt egy erőd választja el a nyers, indiai külvilágtól, ahová bejutni nem egyszerű. Miután átverekszi magát az ember az előkerten, ahol minden lépésnél megpróbálnak neki eladni valamit, betuszkolni egy elektromos riksába, vagy felrángatni egy tevére, még koránt sincs nyert ügye. Először megvettük a jegyet, ami mellé kaptunk egy idegenvezetőt és egy fotóst (!!!). Majd át kellet haladnunk – nők és férfiak külön – egy folyosón, aminek a végén izzadságszagú biztonsági őr nők átkutatták a táskánkat, és elvették a kaját. Meg az öngyújtót is, de a kaja jobban érdekelte őket, mert félő volt, hogy a szabadon kószáló majmok megtámadnak minket és ellopják tőlünk táskástul.

Az idegenvezető, a helyi viszonyokhoz képest, egy intelligensnek tűnő pacák volt, még az angolját is lehetett érteni. Egyedül a fogazata volt az, amin nem tudtam magam túltenni (valószínűleg azért mert félig rothadó felső fogsorát többször is rám villantotta, miközben közel hajolt, hogy biztosan halljam, amit mond). Több éjszakán át kísértett rémálmaimban. Nem úgy a fotós, aki „műveinek“ köszönhetően még ma is kísért. Az indiaiak imádnak mindenhol fényképezkedni, és ebből eredően, azt feltételezték, hogy mi is. Akármit megpróbáltam lefotózni, a nyomunkban járó, személyes fotográfusunk azonnal ott termett, hogy majd ő lefotóz engem csak álljak oda. Volt, hogy még instruált is, mint Nánási Pali egy divatfotózáson. Ebből született egy a szívünkhöz ugyan nem közelálló, de mindenképpen emlékezetes sorozat, melyet utastársammal csak úgy hívunk: Rifi és Röfi a Taj Mahalnál.

Fényképezéssel kapcsolatos megpróbáltatásaink itt nem értek véget. Körülbelül 40 kép és majd 20 perc után, végre sikerült valamivel közelebb kerülnünk a szentélyhez, de csak addig a pontig, ahol az a márványpad volt melyen maga Diana hercegnő is… na, ki nem találják! Hát, persze, hogy fotó készült róla! Itt újabb 20 perc telt el, és újabb képek születtek, majd én elég határozottan megkértem a fotóst, hogy hagyja kibontakozni az én művészi mivoltomat is. Amíg azon voltam, hogy minden lehetőt dokumentáljak, a barátnőmet elkapta egy idős dél-indiai pár, akik odaültették maguk közé a Diana-padra, és büszkén kattintgatták a vakut. Egy kis idő múlva azon kapta magát, hogy az indiaiak fegyelmezetten felsorakoztak, hogy nekik is lehessen képük egy európaival a Tádzs Mahalnál. Természetesen ezt a cirkuszt gyorsan beszüntettük, bár én felajánlottam, hogy szívesen elkezdek pénzt szedni, legalább beszállhatunk az útiköltségbe.

Ezután már meglepően flottul ment a látogatás, mivel az idegenvezető látta, hogy már mennénk befelé, a fotós meg gondolom elfáradt. A lábunkra kellett húznunk egy hajháló-szerű zacsit, amit ugyan nem bántunk, de csak később tudtuk igazán értékelni ezt a luxust. (Az indiai látogatóknak le kellett venniük a cipőjüket, melyet erre a célra kialakított, felügyelet nélküli, cipőtartó szekrényben kellett hagyniuk.) Ráadásul benn nem is lehetett fényképezni, úgyhogy ezzel véget is ért a móka.

A Taj Mahal lélegzetelállító, de a körítés annyira elvonja a figyelmet, hogy az volt az érzésem, nem kaptam elég teret, hogy az épületben megfelelőképpen tudjak gyönyörködni. Szerencsémre, erről a helyről nem lehet rossz képet csinálni (nem úgy, mint az előtte szerencsétlenkedő európaiakról), így olyat sem, ami nem úgy néz ki, mint egy poszter, vagy internetről letöltött fotót. Minden esetre, bármelyik nő – akinek maharadzsa a férje – megirigyelheti azt a gondoskodást és szeretetet, melyet sikerült egy épülettel életre hívni. Nem hiába a világ egyik csodája.

A bejegyzés trackback címe:

https://kozelstavol.blog.hu/api/trackback/id/tr727351604

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.