Az elmúlt néhány európai poszt után épp eljött az ideje annak, hogy a blog címének megfelelően elővegyük az igazán távoli tájakat is. Első néhány posztomat egy már annyira nem friss, de még mindig feldolgozásra váró élményemnek szentelem: a Fülöp-szigeteknek.

Ha általános információkat szeretnétek megtudni a Fülöp-szigetek lakosságának összetételéről, főbb gazdasági ágairól, földrajzi elhelyezkedésről, bla, bla, satöbbi, akkor melegen ajánlom a Wikipediát. Én nem bocsájtom magam ilyen jellegű részletekbe, hiszen vannak, akik ehhez jobban értenek és már meg is írták. Annyi egyéb, sokkal izgalmasabb sztori van erről a szigetcsoportról, hogy nem is vesztegetem tovább az időt.

Rém-rendes piknik
Most indításképpen rögtön meghazudtolom magamat, jöjjön egy kis földrajz:  Manila a Fülöp-szigetek fővárosa. Csak néhány napot töltöttünk itt, és a város megér egy külön posztot minden pozitívumával és negatívumával együtt. Ottjártunkor éppen Halottak napja volt, és mivel a lakosság nagy hányada hithű keresztény, úgy döntöttünk, hogy megnézzük mégis hogy néz ki ez az ünnep fülöp-szigeteki módra.

Néhány perc metrózás után irányunkat az Északi temető felé vettük (Manila North Cemetery), ahová a manilai keresztény lakosság nagyrésze temetkezik. Már mikor leszálttunk érezhetően elkezdett duzzadni a tömeg körülöttünk, de ez még nem volt annyira fura, hiszen az elmúlt néhány napban megszoktuk, hogy itt egy 11 fős dzsipbe is 20 ember fér. Ahogy gyűlt a tömeg és egyre közelebb értünk a temető bejáratához, elkezdett fesztivál hangulata lenni a helynek. Egy ponton feltuningozott, színes sportautók voltak kiállítva az utcán. Csodálkoztunk, hogy honnan bömböl a techno-diszkó, aztán rájöttünk, hogy valószínűleg a Hello Kitty-s csodajárgány böhöm erősítőjé lesz a ludas.

Mire elértük a bejáratot már alig lehetett megmozdulni. Egyetlen esély volt a túlélésre: a tömeg tempójában haladni a tömeggel megegyező irányba. Néha le-leszakadoztak családok, olyankor mi is vettük a bátorságot és lefordultunk. Az első ilyen eltévelygésünk alkalmával egy olyan részlegre keveredtünk, ahol a falban található kazettákba temették a halottaikat. Minden ilyen kazetta előtt volt egy kispolc a gyertyáknak, virágoknak... és az ételnek. Néhány helyen dobozos sör vagy kóla és némi süti, vagy egyenes egy egész szendvics volt kikészítve az elhunytnak. Ennél már csak az volt bizarabb, hogy az elhunyt családja a sírkövel szemben ücsörgött a földön, és otthonról vagy gyorséttermekből hozott fogásokkal piknikeztek. Később ez még fokozódott: a kriptákban, a magas sírokon (több generációt rejtő kőtömb), a fejfáknál, egyszerűen mindenhol chipses zacskók, kajás papírok, és üditős üvegek. A Fülöp-szigeteken, ugyanis Mindenszentek napján kivétel nélkül az egész család, az egész napot a halottaival tölti a temetőben.

Miután megelégeltük a sírköveken játszadozó gyerekek, és csacsogó családtagok látványát - ráadásul rettenetesen meleg is volt - úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk kijutni. Sajnos ez még a bejutásnál is nehezebbnek bizonyult. Az Északi temető közepén álltunk, a tömeg minden irányból minden irányba haladt, és semmi tájékozódási pontunk nem volt. Szerencsére a legtöbb szigetlakó beszél angolul (az amerikai katonák közel fél évszazádot töltöttek a szigeteken), így viszonylag irányba raktak minket. Csak azt felejtették el megmondani, hogy a temető falának túloldalára egy a falba vályt lyukon keresztül vezet az út. A temető fala olyan vastag, hogy nem csak ki- és bejáratokat, de egész lakhelyeket válytak bele az élelmesebbek. Itt laktak a szegények legszegényebbjei, akik a lakásukon történő átjárás jogát, a falba vályt lyuk mellett ücsörögve árulták. Ahhoz, hogy átmehessünk a falon nem egész 50 fillért kellett kiperkálnunk fejenként (ennyi pénzért még a Fülöp-szigeteken sem kap semmit az ember, egy tál étel kb. 90 (!)  Ft-ba került). Félelemmel vegyes bizonytalanság lett rajtunk úrrá, amikor el kellett döntenünk, hogy megbízzunk-e a helyiekben. A lyukban ugyanis akármi lehetett volna, teljesen sötét volt és nem lehetett látni hová vezet a lépcső.

Szerencsére ott volt Jessica! Jessica egy kb. 15 éves ladyboy, aki néhány ladyboy társával (talán a bátyjai voltak) és anyukájával lakott a falban. Nagyon tetszett neki a két fiú, akikkel voltam, úgyhogy rögtön fel is ajánlotta ’szolgáltatásait’ (anyukája megerősített minket, hogy „Jessica is very nice and pretty”), amit a srácok nem fogadtak túláradó lelkesedéssel. Nekem viszont annyira tetszett a szövege, hogy egyből összehaverkodtunk, és segített nekünk átjutni a falon. 

A falon túl a temető egy másik részébe jutottunk, allítólag közel a kijárathoz, de már annyira fáradtak és tanácstalanok voltunk, hogy kezdtünk pánikba esni. Ekkor, mint akit az Isten küldött, megjelent egy rendőr. Látva, hogy mennyire el vagyunk kámpicsorodva, közölte, hogy bár nincs messze metró, inkább hív nekünk egy triciklit, ami elvisz minket odáig. Így történt, hogy nem túl hősiesen, és nem egészen emelt fővel, de kijutottunk a manilai Északi temetőből Mindenszentek napján.