Biztos sokan gondolkoztunk már azon, hogy nekivágunk a messzi, ismeretlen tájak feltérképezésének. Az alábbiakban 10 részletben szeretném megosztani a publikummal, milyen buktatókat, furcsaságokat, csodákat rejthet az, ha valakinek hirtelenjében 4 napra Kínába kell utaznia. Kalandjaim egy Csengtu (Chengdu) nevű városban estek meg, mely Szecsuán tartomány fővárosa.

9, Mentalitás
Bizonyára sokan tudják, hogy a Kínai Népköztársaság a legnépesebb ország a Földön. A bonyolult és szerteágazó politikai és földrajzi felosztások miatt, elég nehéz eldönteni, hogy pontosan hányan is lakják, de a legutolsó felmérések szerint 1 366 240 000 azaz egy milliárd háromszázhatvanhat millió kettőszáznegyvenezren. Ez a Föld bolygó lakosságának 19%-a. Ezért nem is csoda, hogy bár Csengtu lakosainak száma körülbelül 14 millióra tehető, még így is ’vidéki kisvárosnak’ számít abban a térségben. Ekkora embertömeget kordában és kontroll alatt tartani nem lehet egy egyszerű dolog, és ennek egyik módja az információmegvonás.

A csengtuiak egyébként nagyon kedves, segítőkész embereknek bizonyultak abban a pár napban. Érezhető volt belőlük az az igyekvő kisvárosi kisugárzás, és hogy nagyon szerettek volna a kedvünkre tenni, de nagyon sokszor elkommunikáltunk egymás mellett. Ami viszont nagyon fura volt, és ezt ezért inkább kínai tulajdonságnak tudtam be, az az volt, hogy néha olyannak tűntek, mintha agymosottak lennének. Nyilvánvaló volt, hogy ők egy apró fogaskerék egy óriási gépezetben, és a saját feladatukon kívül nem tudnak másban gondolkozni. Nem látják át az egész gépezet átfogó működését, és a legtöbb élethelyzetben nem képesek a prolémamegoldó gondolkodásra. Legalábbis nem mindegyikük.

Erre az egyik példa a sokból, ami talán a legjobban lefesti, hogy mire gondolok, az a szálloda recepcióján esett meg. Pénzt váltani bárhol lehet, mert egységesített árfolyam van, de a legegyszerűbb ezt egy bankban, vagy a szállásunk recepcióján megtenni, mert ott nagy eséllyel még kezelési költséget sem vonnak majd le. Első nap ez minden komplikációtól mentesen zajlott, bár elég összetett papírmunkát igényelt a folyamat: vagy három papírt kellett több helyen is aláírnom (persze csak az Isten tudja mi állt rajtuk kínaiul), de 10 perc volt az egész.

Néhány nappal később megint úgy döntöttem, hogy váltok magamnak némi helyi valutát, és a tapasztalt nagyöregek ruganyosságával lépdeltem oda recepcióhoz. Előkészítettem az útlevelemet, a szobakulcsomat, a pénzt, és már a tollal a kezemben vártam, hogy ismét aláírhassak. Kár volt. Az egy recepciós helyett most 8 (!!!) volt a pult mögött, de szemlátomást egyik sem tudta pontosan mit kell csinálni. Az egyik kislány lefénymásolta a szobakulcsomat, a másik felírta az útlevél számomat, a pénzt megkaptam, de papírt aláírásra nem... Kezdett pánikhangulat kialakulni odaát, úgyhogy finom iránymutatással segítettem nekik lezavarni ezt a folyamatot. Mint kiderült, a 8 hölgy azt az egy recepcióst volt hivatott helyettesíteni, aki pont szabadnapon volt.

Ennek a történetnek az ellentéte pedig egy talpraesett pincérnő esete. Mint említettem, a nyelvvel és az éttermi rendeléssel egész idő alatt akadtak problémáink. Az utolsó esti vacsorán már felkészültünk mindenre lelkileg, de még így sem voltunk annyira felkészültek, mint a felszolgáló hölgy! Ő ugyanis az okos telefonján egy angol-kínai fordító programot rejtegetett, szóval ha bármi kérésünk vagy kérdésünk volt, bepötyögtük neki ’Tarzan English’-sel, és ugyanezzel a módszerrel válaszolt nekünk ő is. Annyira el voltunk ájulva ezen a zseniális ötletén, hogy a kolleganőm is rögtön letöltötte ezt programot. Kár, hogy már az utolsó napon voltunk, úgyhogy nem tudtuk kimaxolni ezt a világmegváltó ötletet.

Biztos sokan gondolkoztunk már azon, hogy nekivágunk a messzi, ismeretlen tájak feltérképezésének. Az alábbiakban 10 részletben szeretném megosztani a publikummal, milyen buktatókat, furcsaságokat, csodákat rejthet az, ha valakinek hirtelenjében 4 napra Kínába kell utaznia. Kalandjaim egy Csengtu (Chengdu) nevű városban estek meg, mely Szecsuán tartomány fővárosa.

8, Olcsó kínai holmi
Az az én nagy bajom, hogy mindig hallgatok mindenkire, aki egy kicsit is erőszakosabban tálalja a tanácsait. Mikor kiderült, hogy megyek Kínába, édesanyám, kezdeti aggódását legyűrve, erőteljesen ajánlotta, hogy mindenképpen üres bőrönddel menjek. Egy barátnője ugyanis azt mesélte, hogy nagyon olcsón lehet ruhát vásárolni Kínában, mert amikor ő járt ott, akkor úgy bevásárolt, hogy két bőrönddel jött haza. Nekem csak egy kézipoggyászom lehetett, úgyhogy tényleg csak a legfontosabb holmit vittem magammal, meg egy extra ruha-szettet, a biztonság kedvéért… szerencsére.

Egyrészt sejtettem, hogy mivel végig dolgoznom kell majd, nem lesz sok időm vásárolgatni, de azért úgy számoltam, hogy egy délutánt rá tudok szánni a dologra. Rögtön az után, hogy elszállásoltak minket, elkezdtem kérdezgetni az önkéntes lányokat, hogy ők hol vásárolnak. A többes szám 2. személyt direkt kiemeltem, de hiába, mert elirányítottak egy bevásárló utcába, ami tele volt Prada, Dior, Gucci, és hasonló üzletekkel. Értem én, hogy próbálnak közeledni az európai sztenderdhez, de kár, hogy árakban is.

A gondok akkor kezdődtek, amikor rájöttem, hogy erre az időjárásra, az a két szett ruha, abszolút nem lesz elég. Már átizzadtam minden lenge blúzomat és nadrágomat a második nap végére, és hát munkaügyben vagyok itt, úgyhogy nem engedhettem meg magamnak, hogy túlságosan lestrapált legyen a ruhatáram, ezért portyára indultam. A nagyobb áruházakban és ruhaboltokban vagy európai árért lehetett luxus darabokat venni, vagy úgy nézett ki az egész, mint egy túlméretezett kínai piacos gyerekruha-túrkáló. A legmókásabb az volt, amikor beléptem egy cipőboltba, és a szegény eladólányok meglátván a 40-es lábamat, sápadt, torzult fejjel rohantak el a bolt hátsó részébe, nehogy ki kelljen engem szolgálni. Még én kértem elnézést, azt hiszem.

Szerencsére a kommersz ekkor is a segítségemre sietett: találtam egy H&M boltot. Itthon általában az szokott lenni, hogy elég nehezen megy a vásárlás ilyen helyen. Vagy nagyon furán állnak rajtam azok a darabok, melyeket a 15-16 éves tini lányokra terveztek, vagy már nincs a méretemben, annyira átlagos vagyok. Na, ez Kínában pont a visszájára fordult! A nem tini lányokra tervezett ruhákat a kínai hölgyek nem veszik, mert nem áll nekik jól, ráadásul M-es mérettől felfelé alig vannak ott néhányan.

Sokszor kellett magamat figyelmeztetnem, hogy csak egy kézipoggyászom van.

Biztos sokan gondolkoztunk már azon, hogy nekivágunk a messzi, ismeretlen tájak feltérképezésének. Az alábbiakban 10 részletben szeretném megosztani a publikummal, milyen buktatókat, furcsaságokat, csodákat rejthet az, ha valakinek hirtelenjében 4 napra Kínába kell utaznia. Kalandjaim egy Csengtu (Chengdu) nevű városban estek meg, mely Szecsuán tartomány fővárosa.

7, Teaház és madzsong
Amikor 12 óra repülőút után leszálltam a járatról Csengtuban, már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi vár rám ott. Vágytam tudni milyenek a kínaiak, milyen a város, és milyenek lesznek a kollégáim, akik szintén a vásárra érkeztek. Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak mert annyira fel voltam villanyozva, és el sem bírtam képzelni, hogy a jet leg-nek (időátállási probléma hosszú repülőút után, általában kelet felé haladva erősebb) bármilyen jele is kiütközzék rajtam ebben a nagy izgalomban.

Kíváncsiságom első hullámát már részben a szállodába tartó buszon kielégítette egy önkéntes, aki helyi egyetemistaként azt a feladatot kapta, hogy a mi szórakoztatásunkra meséljen egy keveset a tartományról és a városról. Egy férfi vendég viszonylag hamar rátért a lényegre: milyenek a szórakozóhelyek, és mit csinálnak a csengtuiak szabadidejükben? Ekkor nagy mosollyal közölte az önkéntes, hogy a helyiek nagyon sokat járnak el szórakozni, leginkább teaházakba, ahol több órán keresztül is képesek beszélgetni. A másik nagyon népszerű szórakozás a madzsong (vagy mahjong, avagy kínai dominó) nevű játék, ilyenkor erre a célra kialakított madzsong-szobákat bérelnek a baráti társaságok, és hajnalig elnyúló játék-partikat tartanak. Úgy képzelem ezt, mint egy pókerbarlangot, ahol a francia-kártyákat felváltják a színes ábrás dominók, a whisky-t pedig egy erős jázmin tea…

A negyedik és egyben utolsó napunkon néhány kollégámmal úgy döntöttünk, megünnepeljük, hogy jet leg-estül túléltük a vásárt, és elmegyünk vacsorázni. A szállodához közeli étterembe mentünk, amely egyben egy kellemes teaház is (!!!), és egy tó partján helyezkedett el, melyben fekete hattyúk úszkáltak. A környezeten kívül azért is esett erre a helyre a választásunk, mert éppen egy hatalmas bulinak ígérkező összeröffenés volt a teraszon. Néhány helybéli énekelgetett (tévedés ne essék: nem karaokézott, csak kiállt énekelni), a többiek ujjongtak és tapsikoltak, meg úgy tűnt néhány alkoholos ital is fogyóban van a társaságnál. Gondoltuk, legalább addig sem vagyunk egyedül a vendéglátó egységben, ráadásul láthatunk egy kínai bulit. Mire kiválogattuk a képeskönyvből a menünket, pont kilencet ütött az óra. Abban a pillanatban a kínai társaság felállt, és elment. Nem tudtuk eldönteni, hogy azért léptek-e le, mert otthon már lövik a pizsit, vagy csendrendelet van, netán csak azt várták, hogy mi rendeljünk? Ez azóta sem derült ki, minden esetre mi megvacsoráztunk, és mikor már összepakolták körülöttünk az éttermet, akkor ocsúdtunk fel, hogy lehet, hogy nekünk is el kéne hagyni a terepet.

Biztos sokan gondolkoztunk már azon, hogy nekivágunk a messzi, ismeretlen tájak feltérképezésének. Az alábbiakban 10 részletben szeretném megosztani a publikummal, milyen buktatókat, furcsaságokat, csodákat rejthet az, ha valakinek hirtelenjében 4 napra Kínába kell utaznia. Kalandjaim egy Csengtu (Chengdu) nevű városban estek meg, mely Szecsuán tartomány fővárosa.

6, Az óváros

Már az általános iskolában megtanultuk, hogy az egyik legrégebbi ismert kultúra a kínai civilizáció. Ez az egyik ok amiért olyan népszerű a turisták körében, hiszen történelmi jelentőségű építményeinek nagy hányada sokkal régebbi, mint az európai maradványok. Amikor kiderült, hogy választhatunk több túra közül is, melyet lelkes házi gazdáink szerveznek nekünk, akkor számomra egyértelmű volt, hogy vagy a pandákat megyek megnézni, vagy az óvárost. Sajnos a panda-látogatás sem időpontban, sem pénztárca-ügyileg nem felelt meg számomra, ezért a másik túrát választottam.

A gyanú első hulláma akkor öntött el, amikor a busszal már fél órája mentünk, és folyamatosan csak kifelé a városból. Egy európai ugyanis úgy szokta meg, hogy az óváros átalában a város központjában található. Na, igen, de itt hiba csúszott a fordításba (megint): ez ugyanis nem Csengtu óvárosa volt, hanem Anren, az óváros, mely 70 kilométerre található Csengtu-tól. No, sebaj, egy kíniai óváros még kínai óváros marad, bár jobban örültünk volna, ha nem kell magunkat átrágni a szecsuáni tartomány legbrutálisabb dugóján, hogy kijussunk a városból. Mindezt a már előző fejezetben említett időjárási viszonyok között.

A buszon drága idegenvezetőnk elmesélte, hogy a városkát Kr. u. 620-ban alapították, és hogy számos nagy történelmi esemény színtere volt. Többek között annak, amikor a 20. század első felében a Qing Dinasztia tagjai átépítették az egészet… nesze neked kínai óváros. Lényegében sok minden nem maradt meg a hely eredeti sármjából. Az átépítéskor ugyanis a régi kínai épületek és a nyugati építészeti stílus összevonásával hoztak létre egy egyedi elképzelést, melyet ma kb. 27 vagyonos családnak a villája mutat be.

Mikor megkérdeztük, hogy erre mégis miért volt szükség, a válasz az volt, hogy igazából nem változott sokat külsőre a városrész, csak strapabíróbb és kicsit modernebb lett. Így jobban ki tudja szolgálni a turisták igényeit (szuvenír boltok, utcai ételárusok, köz-WC, stb.). Gondolom, nem kell külön kiemelnem, hogy nem is próbáltuk már nekik megmagyarázni csalódottságunkat. Azért elég érdekes, hogy eszükbe sem jutott, hogy mikor egy európai 12-18 órát utazik Kínába, nem egy turista-központot szeretne látni.

Ezután közölte az idegenvezető hölgy, hogy a városrész megtekintésére 25 percünk van, mert mi vagyunk az utolsó busz, és mivel sokat ácsorogtunk a dugóban késében vagyunk…

Biztos sokan gondolkoztunk már azon, hogy nekivágunk a messzi, ismeretlen tájak feltérképezésének. Az alábbiakban 10 részletben szeretném megosztani a publikummal, milyen buktatókat, furcsaságokat, csodákat rejthet az, ha valakinek hirtelenjében 4 napra Kínába kell utaznia. Kalandjaim egy Csengtu (Chengdu) nevű városban estek meg, mely Szecsuán tartomány fővárosa.

5, Páratartalom és szmog

Első reggel, mikor kinéztem a hotelszobám ablakán nagyon csalódottan konstatáltam, hogy szürke az égbolt, és hogy valószínűleg nem lesz egy vénasszonyok nyara azon a napon. Ezért a prágai időjárásnak megfelelően, hosszúnadrágban és pulcsiban távoztam az épületből. Ekkor megcsapott egy olyan hűhullám, hogy az még a gyakorlott klimaxolókat is meglepte volna.

Egyrészt az átlagos napi hőmérséklet 35C˚ körül mozgott úgy, hogy a napot szinte sohasem láttuk. Kína légszennyezettségéről nem győz cikkezni a világsajtó, ráadásul 2012-ben állítólag már az űrből is látszott az ország felett húzodó szmog. Ezáltal nem csak a levegő minősőgében volt érezhető a különbség, de bizony olyan volt az utcán lenni, mintha az ember egy fonnyadozó palánta lenne egy üvegházban. Csakhogy érzékeljük az ügy súlyosságát: Csengtu 7-es számú kórházában már ún. szmogklinikát is nyitottak, valamint a kínai utazási irodák külön szmog-biztosítást köttetnek azokkal az utasokkal, akik nagyvárosokba készülnek. Sajnos nekem ilyenem nem volt...

Patakokban folyt rólunk a víz, még akkor is, amikor csak egy helyben álltunk, és a páratartalom szinte elviselhetetlen mértékeket öltött sötétedés után is. Természetesen, nálam csak alig pár ruha volt, mert azt terveztem, hogy majd itt vásárolok be, és hát be kell férnem a kézipoggyászomba... de erről majd később bővebben.

Biztos sokan gondolkoztunk már azon, hogy nekivágunk a messzi, ismeretlen tájak feltérképezésének. Az alábbiakban 10 részletben szeretném megosztani a publikummal, milyen buktatókat, furcsaságokat, csodákat rejthet az, ha valakinek hirtelenjében 4 napra Kínába kell utaznia. Kalandjaim egy Csengtu (Chengdu) nevű városban estek meg, mely Szecsuán tartomány fővárosa.

4, Étkezés
Örök és kedvenc témámhoz érkeztünk el: az ételekhez. Azt vallom, hogy az ember sohasem tudhatja, mikor tér vissza a Kínához hasonló egzotikus tájakra, ezért a szokásos rántott hús – sültkrumpli kombót szívesen cserélem le olyan helyi étkekre, amiket még bevesz a gyomrom. (Pl. a Fülöp-szigeteken hagyományos étel a tojásában rohasztott csibe-embrió, a balut. Na, ezt én sem mertem kipróbálni.)

Mint már említettem, a kommunikációval és úgy általában, a nyelvvel sok gondom akadt, de szerencsére a kínaiak, találékonyan, éttermi képeskönyvvel várják vendégeiket. De még mielőtt azt hinnénk, hogy milyen kis vendégszeretőek, ki kell hangsúlyoznom, hogy ennek nem az az oka, hogy eleget tegyenek az európai turisták igényeinek. A kínai nyelvnek számos nyelvjárása és dialektusa létezik, így könnyen előfordulhat, hogy a feliratok ellenére nem érti meg a kínai vendég az étlapot.

Amit viszont direkt a kínaiul abszolút nem beszélők miatt aplikáltak az éltapokra, az az google fordítóval kieszközölt angol nyelvű leírása az ételeknek. Egyszer-kétszer bizony mi sem voltunk benne biztosak, hogy mi lehetett az eredetije például annak, amit úgy fordítottak, hogy ’bean noddle’ (ford. bab tészta), de amit megértettünk az a rengeteg zöldség, szója- és tésztaféleség. Kevés húst esznek viszont annál több tésztát, rizst és friss zöldséget. Ezen kívül, ami teljesen meglepő volt számomra, hogy reggelire is olyan mennyiségű ételt el bírnak fogyasztani, amit a mi kultúránkban, egész napra leosztva is csak nyolcszori étkezésre tudnánk megenni. És rettenetes mocskot hagynak maguk után...

Természetesen, ha már Erős Pista hazájából érkezem, szívesen próbálgatom végig a helyi csipős ételeket. Engem az sem zavar, ha kétszer csíp... egészen addig amíg csak kétszer. Az igazi kínai csipős szósznak semmi köze a Magyarországon kínált kínaiéttermes pasztához. Ezt bátran nevezhetjük Pista nagytestvérének (mondjuk még a jurtás időkből), hiszen van annyira csipős, de mivel szójaszósszal keverik össze a saját chilli-pasztájukat, teljesen más csipősségi élményt nyújt. Aki nem bírja, annak nem ajánlom, mert bizony vannak fogások, ahol a zöldség vagy a tészta szó szerint úszik ebben a szószban, vagy négyujjnyi magasságban púpozódik rajta.
De ha bírja a gyomrunk, akkor jó étvágyat hozzá!

És ne feledjük: itt senki sem néz ki minket, ha leesszük az asztalterítőt, vagy ha körülöttünk 2 méteres körzetben minden csupa morzsa.

Biztos sokan gondolkoztunk már azon, hogy nekivágunk a messzi, ismeretlen tájak feltérképezésének. Az alábbiakban 10 részletben szeretném megosztani a publikummal, milyen buktatókat, furcsaságokat, csodákat rejthet az, ha valakinek hirtelenjében 4 napra Kínába kell utaznia. Kalandjaim egy Csengtu (Chengdu) nevű városban estek meg, mely Szecsuán tartomány fővárosa.

3, Kommunikáció kínaiakkal

Egy kedves ismerősöm, aki rengeteg időt töltött Kínában és kínaikkal, azt mondta, hogy nem szabad nekik hinni, mert akkor is hazudnak, amikor kérdeznek. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy képtelenek azt mondani, hogy „nem”, „nincs” vagy „nem tudom / nem értem”. De utazási tapasztalataim szerint, ez az ázsiaiakra egyébként is jellemző.

Nem sokan beszélnek angolul, hiába dolgoznak szállodában vagy étteremben. Aki beszél, az is csak néhány mondatot, amire feltétlenül szüksége van ahhoz, hogy „elbánjon” velünk, külföldiekkel. Néha, mikor egy-egy gyönyörű kiejtéssel beszélő pincérbe vagy hostessbe botlottam, már majdnem fellélegeztem... de ez csak megtévesztés volt! Mihelyt valamivel több információt szerettem volna az illetőtől megtudni, mint ami a munkájához kellett, teljesen tanácstalanul meresztgette a szemeit, és csak annyit tudott kinyögni, hogy ’Yes!’

Így eshetett meg, hogy egy étteremben sört rendeltünk, és bár a pincér többszöri megkérdezésre is válltig állította, hogy van nekik, 50 percet vártunk szomjazva. Aztán kiszúrtam egy hongkongi kollégát az exporól, aki segített rajtunk: kiderült, hogy nincs sör, úgyhogy a pincér kiszalajsztott valakit a boltba gyorsan. Ezt fokozandó – az ital h*gymeleg volt, és amikor a kínai kislány elkezdte az egy üveg sört három pohárba kitölteni, a cseh kollégám inkább kivette az egészet a kezéből...

De nehogy azt higyjék, hogy vizet rendelni egyszerűbb lett volna... Kínában nemhogy nem ihatunk csapvizet, de még zuhanyozáskor is érdemes szorosan zárva tartani a szájat (a zuhany alatt éneklők rémálma), és fogat mosni is csak palackozott vizzel volt szabad. Sajnos, ezt a kínaiakkal elfelejtették közölni.
Szeretném megnézni mások hogyan activity-zték volna el az „üveg” szót.

Biztos sokan gondolkoztunk már azon, hogy nekivágunk a messzi, ismeretlen tájak feltérképezésének. Az alábbiakban 10 részletben szeretném megosztani a publikummal, milyen buktatókat, furcsaságokat, csodákat rejthet az, ha valakinek hirtelenjében 4 napra Kínába kell utaznia. Kalandjaim egy Csengtu (Chengdu) nevű városban estek meg, mely Szecsuán tartomány fővárosa.

2, A kínai nyelv

Értem, hogy nem értem, de nem vagyok hozzászokva, hogy egyáltalán nem. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor megérkezés után elhatároztam, hogy megvacsorázom. Igen, ám, de hogy ismerem fel melyik az étterem? Találtam a szállodától nem messze egy sétálóutcát, ahol rengeteg bolt volt, de addig, amíg nem mentem egészen közel a kirakathoz, a feliratból nem jöttem rá, hogy mit árulnak. Úgyhogy kiválasztottam egy üzletet, melynek a felirata mellett egy kanál és egy villa volt. Szerencsére nem edényboltra, hanem egy kifőzdeszerű helyre bukkantam, úgyhogy aznapra megmenekültem az éhhaláltól. Vagyis, egy kis segítséggel menekültem meg: az ételhez ugyanis automatikus evőpálca járt, de miután a pincérnő 10 percig figyelte kínlódásomat, nagy kegyesen hozott nekem egy villát...

A nyelvi a handikepnek a másik oldala, hogy ebben a városban elég kevesen ismerték a latin betűket. Így nem csak, hogy nem tudtam olvasni, de ha taxival be szerettem volna menni a városban, meg kellett kérnem valakit a szálloda recepcióján, hogy írja le kínai jelekkel a desztinációt. Később ezt a papírfecnit mutogattam a taxisnak. A taxisok, amúgy angolul sem beszélnek, de nagyon kedélyesen elcseverésztünk – magyarul válaszolgattam neki, amivel ő maximálisan elégedettnek tűnt.

Biztos sokan gondolkoztunk már azon, hogy nekivágunk a messzi, ismeretlen tájak feltérképezésének, de általában az interneten történő kutakodásnál tovább nem jutottunk. Nem is gondolnánk, hogy mennyi akadály gördülhet elénk, ha az elhatározást tettek követik. Az alábbiakban 10 részletben szeretném megosztani a publikummal, milyen buktatókat, furcsaságokat, csodákat rejthet az, ha valakinek hirtelenjében 4 napra Kínába kell utaznia.
Kalandjaim egy Csengtu (Chengdu) nevű városban estek meg, mely Szecsuán tartomány fővárosa (igen, nem csak úgy ragasztották a csirkére ezt a jelzőt). A tartomány egyébként az óriáspandák otthona (nem a csirkéké), Csengtu pedig gyakran kiindulópont azok számára, akik Tibetbe tartanak.

1, Szerezzünk vízumot

Őszintén szólva, nem tudom hogyan zajlik a kínai vízumkérelem benyujtása más városokban, de Prágában egy kökemény, kommunista tortúra volt. Gondolván, hogy a 21. században élünk, összeszedtem és kitöltöttem minden papírt, amit az interneten feltüntettek. Ezután elmentem a nagykövetségre, melynek nyitvatartási ideje reggel 9-től 12-ig tart, és az utolsó kérvényt 11-kor veszik át. Mire 9.30-kor odaértem, már a sarkon állt a sor vége. Természetesen 11-ig ácsorogtam, és éppenhogy az ajtón sikerült bejutnom... a váróba. Ott aztán egy kifüggesztett papíron megláttam, hogy igazából tök mindegy is, mert egy csomó papírom hiányzik, ráadásul mivel külföldi állampolgár vagyok, még egy nyomtatványt pluszba csatolnom kell, ami a netről nem letölthető.

Nem szaporítom tovább a szót, ötször mentem vissza a nagykövetségre, már reggel 7-kor ott voltam, hogy tutira bejussak az ablakig - egyszer elutasították, mert nem volt eredeti egy aláírás, illetve mikor utoljára mentem, új nyomtatványt kellett kitölteni, mert egyik hétről a másikra „megváltoztatták” a nyomtatvány külalakját (pontosan ugyanazokat az adatokat kérték, csak egy-két mező átkerült a jobb oldalról a bal oldalra).

A kérvényhez csatolni kellett az oda-vissza szóló, már kifizetett repülőjegyet, a kifizetett szállásfoglalást, valamint az általám látogatott esemény napra és órára lebontott programját is. Pontosan annyi napig volt érvényes a vízumom, ameddig eredetileg is tartózkodtam volna Kínában. Nehogymár kinn felejtsem magam véletlenül egy kommunista országban, ahol még a nyelvet sem beszélem...

Az elmúlt néhány európai poszt után épp eljött az ideje annak, hogy a blog címének megfelelően elővegyük az igazán távoli tájakat is. Első néhány posztomat egy már annyira nem friss, de még mindig feldolgozásra váró élményemnek szentelem: a Fülöp-szigeteknek.

Ha általános információkat szeretnétek megtudni a Fülöp-szigetek lakosságának összetételéről, főbb gazdasági ágairól, földrajzi elhelyezkedésről, bla, bla, satöbbi, akkor melegen ajánlom a Wikipediát. Én nem bocsájtom magam ilyen jellegű részletekbe, hiszen vannak, akik ehhez jobban értenek és már meg is írták. Annyi egyéb, sokkal izgalmasabb sztori van erről a szigetcsoportról, hogy nem is vesztegetem tovább az időt.

Rém-rendes piknik
Most indításképpen rögtön meghazudtolom magamat, jöjjön egy kis földrajz:  Manila a Fülöp-szigetek fővárosa. Csak néhány napot töltöttünk itt, és a város megér egy külön posztot minden pozitívumával és negatívumával együtt. Ottjártunkor éppen Halottak napja volt, és mivel a lakosság nagy hányada hithű keresztény, úgy döntöttünk, hogy megnézzük mégis hogy néz ki ez az ünnep fülöp-szigeteki módra.

Néhány perc metrózás után irányunkat az Északi temető felé vettük (Manila North Cemetery), ahová a manilai keresztény lakosság nagyrésze temetkezik. Már mikor leszálttunk érezhetően elkezdett duzzadni a tömeg körülöttünk, de ez még nem volt annyira fura, hiszen az elmúlt néhány napban megszoktuk, hogy itt egy 11 fős dzsipbe is 20 ember fér. Ahogy gyűlt a tömeg és egyre közelebb értünk a temető bejáratához, elkezdett fesztivál hangulata lenni a helynek. Egy ponton feltuningozott, színes sportautók voltak kiállítva az utcán. Csodálkoztunk, hogy honnan bömböl a techno-diszkó, aztán rájöttünk, hogy valószínűleg a Hello Kitty-s csodajárgány böhöm erősítőjé lesz a ludas.

Mire elértük a bejáratot már alig lehetett megmozdulni. Egyetlen esély volt a túlélésre: a tömeg tempójában haladni a tömeggel megegyező irányba. Néha le-leszakadoztak családok, olyankor mi is vettük a bátorságot és lefordultunk. Az első ilyen eltévelygésünk alkalmával egy olyan részlegre keveredtünk, ahol a falban található kazettákba temették a halottaikat. Minden ilyen kazetta előtt volt egy kispolc a gyertyáknak, virágoknak... és az ételnek. Néhány helyen dobozos sör vagy kóla és némi süti, vagy egyenes egy egész szendvics volt kikészítve az elhunytnak. Ennél már csak az volt bizarabb, hogy az elhunyt családja a sírkövel szemben ücsörgött a földön, és otthonról vagy gyorséttermekből hozott fogásokkal piknikeztek. Később ez még fokozódott: a kriptákban, a magas sírokon (több generációt rejtő kőtömb), a fejfáknál, egyszerűen mindenhol chipses zacskók, kajás papírok, és üditős üvegek. A Fülöp-szigeteken, ugyanis Mindenszentek napján kivétel nélkül az egész család, az egész napot a halottaival tölti a temetőben.

Miután megelégeltük a sírköveken játszadozó gyerekek, és csacsogó családtagok látványát - ráadásul rettenetesen meleg is volt - úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk kijutni. Sajnos ez még a bejutásnál is nehezebbnek bizonyult. Az Északi temető közepén álltunk, a tömeg minden irányból minden irányba haladt, és semmi tájékozódási pontunk nem volt. Szerencsére a legtöbb szigetlakó beszél angolul (az amerikai katonák közel fél évszazádot töltöttek a szigeteken), így viszonylag irányba raktak minket. Csak azt felejtették el megmondani, hogy a temető falának túloldalára egy a falba vályt lyukon keresztül vezet az út. A temető fala olyan vastag, hogy nem csak ki- és bejáratokat, de egész lakhelyeket válytak bele az élelmesebbek. Itt laktak a szegények legszegényebbjei, akik a lakásukon történő átjárás jogát, a falba vályt lyuk mellett ücsörögve árulták. Ahhoz, hogy átmehessünk a falon nem egész 50 fillért kellett kiperkálnunk fejenként (ennyi pénzért még a Fülöp-szigeteken sem kap semmit az ember, egy tál étel kb. 90 (!)  Ft-ba került). Félelemmel vegyes bizonytalanság lett rajtunk úrrá, amikor el kellett döntenünk, hogy megbízzunk-e a helyiekben. A lyukban ugyanis akármi lehetett volna, teljesen sötét volt és nem lehetett látni hová vezet a lépcső.

Szerencsére ott volt Jessica! Jessica egy kb. 15 éves ladyboy, aki néhány ladyboy társával (talán a bátyjai voltak) és anyukájával lakott a falban. Nagyon tetszett neki a két fiú, akikkel voltam, úgyhogy rögtön fel is ajánlotta ’szolgáltatásait’ (anyukája megerősített minket, hogy „Jessica is very nice and pretty”), amit a srácok nem fogadtak túláradó lelkesedéssel. Nekem viszont annyira tetszett a szövege, hogy egyből összehaverkodtunk, és segített nekünk átjutni a falon. 

A falon túl a temető egy másik részébe jutottunk, allítólag közel a kijárathoz, de már annyira fáradtak és tanácstalanok voltunk, hogy kezdtünk pánikba esni. Ekkor, mint akit az Isten küldött, megjelent egy rendőr. Látva, hogy mennyire el vagyunk kámpicsorodva, közölte, hogy bár nincs messze metró, inkább hív nekünk egy triciklit, ami elvisz minket odáig. Így történt, hogy nem túl hősiesen, és nem egészen emelt fővel, de kijutottunk a manilai Északi temetőből Mindenszentek napján.